Futballgyilkosok - A magyar bundabotrány - pénz, drogok, prostik - Benkő Gábor

Részlet a könyvből: Átlagos gyerek volt. Annyira átlagos, amennyire csak egy Péter nevű serdülő lehetett a nyolcvanas évek Magyarországán. Szerette a TJ Hookert, a Hahotát, és Mágenheim Julcsit a Szomszédokból. És őt is szerették. Például egy hebrencs lány, akit Fülesnek hívott mindenki a környéken. Nem kell ebben különösebb rejtélyt keresni, egyszerűen arról volt szó, hogy lányt kissé elálló fülekkel verte meg a sors. Egy általános iskolai pletyka szerint kisebb korában esténként leukoplaszttal ragasztotta le az anyja, de ez sosem nyert bizonyítást. Legfőképp, mert még felsőben is elállt a füle. Namármost Pétert nemcsak ez a leányzó szerette, mellesleg reménytelenül egyoldalúan, hanem – egykeként – a szülei is mindent igyekeztek megadni neki. A nyugat-magyarországi községben, ahol éltek, apjának viszonylag jól fizető állása volt a helyi termelőszövetkezet vezetőségében. Nem éltek különösebben nagy lábon, de a legfontosabb dolgokra futotta, sőt a családi kassza elbírta, hogy minden júliusban a Balatonon nyaraljanak. Ha kamaszkorára teljesen meghülyül, mint jó néhányan az osztálytársai közül, érettségi után akár elkényeztetett, lányokat hajkurászó, tuningolt kocka Ladát hajtó jampec is válhatott volna belőle. Olyan, aki minden szombaton Kozsó popzenéjétől és az almabortól bódulva cseszi el a jövőjét, no meg apuci pénzét a helyi diszkóban. Csakhogy Péter érett gondolkodású tinédzserként nagyratörő terveket szőtt. Még nem szőrösödött a hónalja, amikor eldöntötte, hogy futballista lesz. NB I-es futballista. És mivel elegendő akaraterő, szorgalom, valamint tehetség lakozott benne, a bulikat és a piát meghagyta a haveroknak. Ragaszkodott az álmaihoz, hétköznap suli után nem az utcán csavargott, hanem rakkolt az edzésen, hétvégente pedig nem a másnaposságtól szenvedett, hanem a bajnoki meccsen szerzett sérüléseit ápolgatta. A községben jó kis utánpótlás-nevelés folyt, de hosszú távon, aki az NB I-be vágyik, ez nem adhatta meg a továbblépés lehetőségét. Már csak azért sem, mert a felnőttek hullámvasutaztak a megyei első osztály és az NB III között. A kétezres év első felében egy akkor másodosztályú NB II-es csapat 130 ezer forintos ajánlata visszautasíthatatlannak tűnt a huszonkét éves védekező középpályásnak. Növelte a csábítást, hogy ehhez jött még a korrekt meccsprémium és a fizetett albérlet. A hab a tortán az volt, amikor alig néhány hónappal később kiderült, errefelé máshogy is lehet pénzt keresni. Fullasztó szerdai nap volt, a hőmérő higanyszála magasra kúszott a tűző, nyári napsütésben. Ennek ellenére nem volt kecmec, az edző könyörtelenül meghajtotta a csapatot a tréningen. A végén a játékosok a kimerültség miatt lassan szedelődzködtek az öltözőben, amikor egyszer csak belépett a helyiségbe a klub egyik főszponzora. Nem volt ez különösebben megszokott dolog, hiszen az ötven körüli, ingatlanbizniszből, cigarettacsempészetből, valamint szórakozóhelyek üzemeltetéséből meggazdagodott vállalkozó ritkán fordult meg a futballisták között. A férfi fellépéséből magabiztosság sugárzott, már-már fölényesen viselkedett. Megveregette néhány játékos vállát, érdeklődött, kik a sérültek, és jelezte, hogy üzleti elfoglaltsága miatt nem tud elmenni a hétvégi rangadóra. Mintha ez bárkit is érdekelt volna az öltözőben. Kábé leszarták. Amit azonban ezután tett, az bizony több volt, mint szokatlan. Attól bizony leesett a csóró kis focisták álla. Belenyúlt a zsebébe, kivett egy köteg bankjegyet, és mindenkinek, aki az öltözőben tartózkodott, a csapatkapitánytól kezdve a gyúróig, adott egy-egy százast. Euróban. – Tessék, gyerekek, tegyétek csak el – mondta egykedvűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne százeurósokat osztogatni úri passzióból. – Játsszátok meg a holnapi UEFA-kupa-meccset vendég győzelemre. Jó kis pénzt fogtok keresni, meglátjátok. Mielőtt bárki bármit megkérdezhetett volna, kisétált az öltözőből. Néhányan összenéztek, vagy a markukban szorongatott pénzt bámulták, mások gyorsan zsebre tették inkább, mintha attól tartanának, az ember visszajön, közli, hogy csak mókázott, és mindenkitől visszakéri a százast. Péter gyors fejszámolást végzett. A csóka az imént nagyjából félmillió forintnyi összeget osztott szét. Újra és újra felidézte, mit mondott. Megkérdezte Dragant, a mellette unottan öltözködő horvát védőt, akivel mellesleg közös albérletben lakott, hogy tényleg pontosan értette-e az imént hallottakat. A magyarul jól beszélő játékos nem tűnt meglepettnek. Mondhatni közönyös volt. Bólintott egyet, és begyömöszölte a gumi stoplist a sporttáskába. Ennyiben maradtak. Péter és Dragan többnyire közösen járt edzésre. Ezúttal az előbbi érkezett kocsival, és a pálya mögötti parkolóba már az anyjától kölcsönkért Suzuki Swift kulcsával babrált, amikor Dragan megkérte, hogy dobja majd ki a városközpontnál, mert dolga van. – Persze, nem gond – felelte, és megnyomta a slusszkulcson a központi zár gombját. Bevágták a hátsó ülésre a sporttáskákat, kötelező jelleggel feltették a napszemüveget, és letekert ablakkal elindultak. A Suzukiból kispórolták a légkondit, s noha nemrég jöttek ki a zuhany alól, már mindketten átizzadták a pólójukat. Péter bekapcsolta a rádiót. Mintha csak erre vártak volna: a sporthírekben éppen a másnapi meccs várható kimenetelét elemezték. A riporter felsorolta a lehetséges összeállítást, felidézte, hogy az odavágón döntetlent játszottak a csapatok, és hazai pályán mindenki a magyarokat tartja a mérkőzés esélyesének. Mindketten ugyanarra gondoltak. Péter szólalt meg először. – Te ezt elhiszed? Képesek eladni a mérkőzést?