Otto háborúja - Leo Kessler (Diszkont készlet)

Megvallom őszintén, „enyhén” meglepődtem ezen a Leo Kessler könyvön. Eleddig hozzászoktam, hogy – ha kitalált formában is – olykor nyomasztó, súlyos háborús hangulatot árasztanak könyvei, vagy a háború elején játszódókban a későbbiek folyamán talminak bizonyosuló hurráoptimizmus figyelhető meg. Ezekhez képest gyökeresen más lett az Otto „háborúja”, amely leginkább a paródia, komédia, tragikomédia vagy abszurd fricska jelzőkkel illethető. Svejk, Pitkin, Nem kell mindig kaviár. Remélem ismerősen cseng ezen nevek/címek valamelyike.Nos, Otto Stahl ezen művek „főhőseire” hajaz leginkább. Legszívesebben a saját pecsenyéjét sütögetné, persze leginkább „tisztának” nem nevezhető pénzkereseti módokat alkalmazva és olyan messzire kerülné el a közeledő háború viharfellegeit, amilyen messzire csak lehet. Egyetlen pici bökkenő, hogy makk egészséges, szép szál fiatalember, magyarán szólva optimális ágyútöltelék a Wermacht számára. Otto azonban megvesztegeti sorozóorvosát, így a lengyel front helyett polgári szolgálatra rendelik a belga-német határ mellé, ahol erődépítési munkálatokat kellene folytatnia. Persze nem folytat, mert az megterhelő lenne a számára. Ezzel aztán ki is húzza a gyufát főnökénél, Georg Forz mérnök őrmesternél. Példás büntetésként a munkamegtagadásért latrinatakarításra ítélik. Persze Otto hamar rájön a piszkos meló előnyeire. A belgáknál ugyanis trágyahiány van és mi sem egyszerűbb, mint a német latrinák által termelt anyagot eladni a határ túloldalán, a haszonból meg mindenféle hiánycikket behozni Németországba.Miután Otto összeismerkedik egy belga határőrrel, be is indul a „biznisz”, azonban Forz mérnök őrmester rájön, miben mesterkedik „kedvenc” wc-pucolója és feljelenti a Gestapo-nál. Otto a halálos ítéletét várja a börtönben, amikor egy fura figura nyitja rá a zárkaajtót. A második és harmadik megszólalása után sem teljesen normálisnak tűnő, főúri származását fennen hangoztató látogatója állást ajánl számára a német katonai titkosszolgálatnál, az Abwehr-nél. Miután ez egy fokkal biztatóbb kilátás „hősünk” számára, mint idejekorán alulról szagolni az ibolyát, beáll a kémek közé… Az abszurditással mindjárt a könyv elején szembesülhetünk a fentebb említett „trágyabiznisz” és a hozzá kapcsolódó per kapcsán. Aztán amikor Otto bekerül az Abwehr kiképzőiskolájába, nagyjából mintha a bolondok házának kapuja nyílna meg előttünk: hihetetlen figurák és hihetetlen módon végrehajtott akciók sora rajzolódik ki előttünk. A történetben felbukkan Canaris tengernagy is, aki természetesen megvendégeli beosztottait és Otto mindaddig a szakácsnak hiszi, amíg a séfruha lekerültével elő nem bukkan a tengernagyi egyenruha... Egy kicsit azért kilóg a lóláb, mert Leo Kessler nem tudja megtagadni önmagát. Amikor egy Hitler elleni sikertelen merénylet után a megtorlás elől az egész kiképzőiskola a nyugati (holland) frontra „menekül”, mint harcoló alakulat, Ottot elragadja a harci láz: esztelen öldöklésbe kezd minden eszközzel, ami a keze ügyébe kerül és szinte megszállottként aprítja a tulipántermesztőket. Mindezen harci cselekmények leírásai annyira naturalisztikusra sikerültek, hogy durván kilógnak az addig könnyed és elmeroggyant hangvételű regényből. Szerintem sokkalta jobb lett volna, ha a gyilkolászás és a halottak kimaradnak Leo Kessler történetéből és helyette holmi rejtői pofozkodások kaptak volna helyet a lapokon. Mindettől függetlenül üdítő és könnyed olvasmány az Otto „háborúja”, amely pár órára biztosan „kikapcsolja” az olvasót.