Elnyűhetetlenek - Leo Kessler (Diszkont készlet)

1940-ben, Dunkerque-nél az angol és francia csapatokat a németek beleszorították a Csatornába. A szövetségesek mindent elkövettek, hogy mentsék a menthetőt, megpróbálták a lehető legtöbb katonát kimenteni a kontinensről. A behajózott egységek között voltak az Elnyűhetetlenek is, akik így szerencsésen hazaérhettek. Karl, Ami és Polack a német hadseregben a negyedik gránátosoknál szolgálnak. Amióta a szövetségeseket kikergették Franciaországból, nem sok dolguk akadt. Konyhaszolgálatra osztották őket, így szinte aranyéletük van. De ők mégsem boldogok. Tiszta szívből gyűlölik Hitlert, semmi kedvük háborúsdit „játszani”, ráadásul parancsnokuk, King Bull is folyton ugráltatja őket. A szerencse azonban melléjük szegődik, amikor az alakulat három gulyáságyú-vontató lovára kell felügyelniük egy félreeső majorban. Így megszabadulnak King Bull állandó zaklatásaitól, és Tietze tizedes parancsnoksága alá kerülnek. Míg a német katonák lassan beleélik magukat abba, hogy a háborúnak hamarosan vége, és hazatérhetnek Németországba, addig a Csatorna túloldalán, Anglia talán legdicsőbb alakulatának – az Elnyűhetetlenek – parancsnoka, Fleming ezredes, nagy gondban van. A csúfos dunkerque-i vereség után az alakulat harci morálja szinte megszűnt létezni, a katonái megtört, meggyötört emberekként érkeztek haza. Fleming új parancsnoka, Montgomery tábornok azonban azt kívánja tőle, hogy ismét harcra kész alakulatot faragjon belőlük – mégpedig egy hónap alatt. A tábornok terve az, hogy az Elnyűhetetlenek partraszállást hajtanak végre Normandiában, éppen a negyedik gránátosok táboránál. Bekerítik őket, a kísérő hadihajók és a légierő csapást mér rájuk, ezután az Elnyűhetetlenek lerohanják és megsemmisítik a megmaradt német egységeket, majd visszavonulnak a tengerpartra, behajóznak és visszatérnek Angliába. Flemingnek nagy nehézségek árán sikerül lelket öntenie az alakulatába, így az Elnyűhetetlenek 1940. december 1-én partra szállnak, és megkezdik a hadművelet végrehajtását. Von Rundstedt tábornagy, a német hadsereg parancsnoka azonban rájön az angolok tervére, és olyan csapdát állít fel, amelyből egyetlen Elnyűhetetlen sem szabadulhat – legalábbis nem élve. Megrázó a történet. Az Elnyűhetetlenek halálig hősies harca miatt; a Waffen SS brutális fellépése miatt; Churchill azon döntése miatt, hogy nem kockáztatja a honi flotta épségét közel hatszáz katonájának élete miatt; von Rundstedt tábornagy halálosan pontosan működő csapdája miatt. Kessler nem mond ítéletet, mindössze hű krónikása próbál maradni az eseményeknek. De ő sem tud „szó nélkül elmenni” az Elnyűhetetlenek hősiessége mellett, ezért a lehető legrészletesebben, legigazabban próbálja elénk tárni ennek az alakulatnak dicső történetét. Csak köszönet illetheti érte, hogy ily módon emlékezik meg ezekről a nagyszerű emberekről. Részlet a könyvből: - Most aztán nyakig ülünk a pácban - sóhajtotta olyan hangon, mint akinek meg vannak számlálva a hátralévő napjai. - Most aztán majd tényleg beleverik a cserpákunkat a szarba! Tietze tizedes és a három lázadó tényleg nagy slamasztikába keveredett. Nem sokat tudtak kiszedni a házban söprögető vén banyából, aki mint kiderült takarítónő volt. Annyit azonban megtudtak, hogy a dagadt madám és a többi csinos fehérnép szerződést kötött a ház tulajdonosával, és bérleti díj ellenében használták az épületet. Ez a vidéki kúria nyilvánvalóan biztonságosabb helynek számított, mint bármelyik hasonló hely Rouenben vagy Arras-ban, ahonnan minden bizonnyal kiruccantak. Nem kellett látnoknak lenniük ahhoz, hogy elképzeljék, mi történhetett a lovakkal. Miután ez a simlis banda a sárga földig leitatta a német katonákat és a kurvák gondoskodó kezeire bízták őket, szép csendben megkerülték a házat, és hátraosontak a lovakhoz. Aztán kivezették őket az útra, ahol egész estére a két teherautójukat leparkírozták. Polack figyelmét nem kerülte, hogy a pacik patáinak nyomai ott érnek véget a deres földön, ahonnan a teherautók keréknyomai indulnak. Mostanra már biztosan rég gazdát cseréltek Rouenben vagy Arras-ban valamelyik feketepiacon. - Addig nem tudják lemészárolni a lovakat, amíg ki nem ürülnek a beleik - próbálta vigasztalni Polack a rémülettől halálsápadttá vált Tietze tizedest. - Ha ezt tennék, akkor az rontana a lóhús minőségén. Azonban Tietze tizedesre nem lehetett észérvekkel hatást gyakorolni. Teljesen önkívületi állapotban volt, állandóan motyogott magában valamit, és szemei az önsajnálat könnycseppjeitől csillogtak. - Ha ezt megtudja, akkor ezért engem elmeszel. Ez olyan biztos, mint a halál! Ezért tuti, hogy engem elmeszel! A három csüggedő bajtársnak nem  volt nehéz kitalálni, hogy kire gondol a tizedes. Azt is el tudták képzelni, hogy valószínűleg velük mit fog tenni, ha értesül a számára oly becses gebék eltűnéséről. - Akár dezertálhatnánk is - törte meg javaslatával Ami a lovak eltűnése óta rájuk nehezedő hosszú csendet. - Vagy esetleg beléphetnénk a francia idegenlégióba. Tudjátok, cimborák, azt hallottam, hogy egy csomó német katona szolgál a légióban. Azonban Tietze tizedes továbbra is csak elkámpicsorodva ingatta a fejét. - Nincs menekvés... Nincs egyetlen olyan hely sem az egész földkerekségen, ahová elrejtőzhetnénk. Oberfeldwebel Bull a világ végére is utánunk jönne, hogy bosszút álljon... Állandóan a nyomunkban lesz, és előbb-utóbb úgyis ránk talál. Akár már meg is rendelhetjük a koszorút a temetésünkre! Fél óra elteltével hozták meg végre döntésüket. Azzal mindannyian tisztában voltak, hogy nem szabad visszatérniük a negyedik gránátos hadosztályhoz. Ha ezt tennék, azonnal kitörne a botrány, és akkor nekik befellegzett. Ahogy Karl siralmas hangon meg is jegyezte: “King Bull  végig sem hallgatna minket. Amint megtudja, hogy a rohadt gebéinek lába kélt, ez számunkra a véget jelentené. Repülnénk, mint a győzelmi lobogó. Kisded Jézus elé vinné az ügyet, és addig nem nyugodna, amíg fel nem tenne minket egy Torgauba[1] tartó vonatra. Persze nem  menettérti jeggyel utaznánk...” Nem volt hát más választásuk, mint hogy az eltűnt lovak nyomába eredjenek, és megpróbálják megtalálni őket, mielőtt még ez a simlis francia banda lemészárolja szegényeket. Ha Polacknak tényleg igaza van, akkor még mindig van idejük előkeríteni a négylábúakat, mielőtt kés alá kerülnének. Így hát a négy lelombozott német baka siralmas hangulatban nekivágott a Rouen felé vezető útnak. A vén szipirtyó a seprűjére támaszkodva figyelte, amint libasorban elslattyognak, füstölgő cigarettája alsó ajkára ragadva fityegett. Tietze tizedes állt a sor élére, akinek sisakja alól ecetes vízbe mártott borogatás kandikált elő, mert ezzel próbálta enyhíteni erős fejfájását. Mögötte Karl, majd Ami lépkedett, és végül Polack zárta a sort, aki a kúria konyhájából szerzett mészárosbárddal fegyverezte fel magát. A kúria ajtajából az öreg szipirtyó figyelte, amint a négy katona végül eltűnik az útkanyarban, majd cigarettáját a földre köpve azt gondolta magában, hogy szemernyi esélyük sincs előkeríteni azt, amit keresnek. Hiszen mit is tehetnének a roueni stricikkel és kurvákkal szemben a fritzek, akikről mindenki tudta, hogy milyen egyszerű teremtmények. Olyan magatehetetlenek voltak, mint a karban ringatott csecsemők...