Leírás
Részlet a könyvből: A királynő kesztyűje A Hedvigről szóló lengyel mondák, mindig hangsúlyozzák, hogy a királynő mennyire közvetlen volt az egyszerű emberekkel.
Nemcsak a szegények, a betegek, az árvák sorsát viselte a szívén, a kórházakat is látogatta, és a nyomorgó parasztok sorsán is próbált enyhíteni.
És ha ezt intézményesen nem tehette – annyi hatalma nem volt –, akkor egyéni, „magánakciókkal” próbálkozott. Ez a történet azt beszéli el, hogyan szánta és jobbította meg egy egész falu sorsát a királynő.
Hedvig éppen Szandomir (Sandomierz) városában járt. Gyakran utazgatott az országban, már csak azért is, hogy felkereshesse a híres templomokat, búcsújáróhelyeket, és gyermekáldásért könyöröghessen – mert „áldott állapotba” sehogyan sem bírt kerülni.
Most éppen tél volt, gyakori havazásokkal, és a befagyott Lengyelországban az úton levés még annyira sem volt kellemes és biztonságos, mint a szép nyári napokon.
Tehát a királynő éppen szánon készült elhagyni Szandomirt, de előbb még elbúcsúzott a város lakóitól, akik őt a falakon túl is kísérték – alig bírta őket hazaküldeni a nagy havazásban.
Aztán a havazásból hóvihar lett. A kocsis letért az útról, és ő, valamint utasai hamarosan egy nagy, fehér, kietlen hómező közepén találták magukat. Azt se tudták, merre tovább.
De, még ha tudták volna is, akkor sem tudtak volna továbbmenni. A szánt ugyanis belepte a hó, és a királynő emberei együttesen sem tudták azt onnan kiszabadítani.
Muszáj volt egy embernek nekivágni a hómezőnek, és valahonnan segítséget hozni. Hedvig apródja, aki elment, talált is nem túl messze egy kis falut, ahonnan aztán egész sor ember tolongott elő, hogy az előkelő vendégnek a segítségére siessen.
Közben azonban teljesen besötétedett. A falu legöregebb embere – mély tisztelettel – arra kérte Hedviget: fogadja el a szerény szállást, amit nyújthat, az ő házukban.
Hát a szállás valóban szerény volt, bármennyire igyekeztek is a háziak. Nem volt az ő házuk, nem voltak az ő körülményei királynőre „méretezve”. A nagyszobába behordtak jó sok szénát, azt vászonlepedőkkel borították be.
Ez volt a királynő vetett ágya, rajta bőrtakarókkal. Mézes tejet, kását adhattak vacsorára, kerítettek valami húst is, Hedvig embereinek meg forralt sört (arrafelé nem forralt bort, hanem már akkor is sört, forralt sört ittak az emberek!).
Reggelre kelve Hedvig útra készülődött, és hálás szívvel búcsúzkodott szállásadóitól. És ekkor derült ki az – mint a jóságos királynőről szóló legendákban általában –, hogy ezeket a szegény embereket bizony valami nagyon bántja!
Kiderült, hogy kegyetlen földesuruk van, aki folyton megalázza, kínozza az embereket. Most is, egy elveszett lóért, ha az nem lesz meg, minden parasztnak 100 botütést helyezett kilátásba – a bírónak 200-at!
Hedvig persze, így hirtelen, nem tudott mit tenni. De megígérte, hogy ami csak hatalmában áll, meg fogja tenni a falu szerencsétlen lakóiért.
És hogy szavainak nyomatékot adjon, és ígéretét megpecsételje: otthagyta zálogként, de ajándékba is a kesztyűjét. (Ha hinni lehet a legendáknak, lassan minden ruhadarabját széjjelajándékozta…)
Tavasszal aztán a királynő az egész falut kiváltotta földesurától, és önállóvá tette, annak fejében, hogy ha szükséges, a lakók végezzenek szolgálatokat a szandomiri székesegyháznak.
Annak kincstárában még hosszú ideig látható volt a kesztyű, amelyet – mint felbecsülhetetlen kincset – a hálás falusiak az ottani nagy templomnak ajándékoztak.
Paraméterek
| Kategória | Új, szépséghibás könyvek |
| Oldalszám | 96 |
| Könyv kötése | keménytáblás |
| Könyv hossza | 284 mm |
| Könyv szélessége | 208 mm |
| ISBN/ISSN | 9786155129421 |